Isten láthatatlan keze

Az életben időnként megesnek olyan dolgok, amelyeket szemmel láthatóan nem tartunk az ellenőrzésünk alatt, vagy a korlátozott látásmódunk miatt érthetetlenek számunkra. Ha megbízunk Istenben, akkor eljutunk annak felismerésére, és elfogadjuk a tényt, hogy bármi is történik az életünkben, az összhangban van Isten akaratával.

Ernest Shackleton utazásának az üzenete

Az 1900-as évek elején Sir Ernest Shackleton arról ábrándozott, hogy kutyaszánon átszeli a déli sarkot. Ezért huszonnyolc fős csapatával együtt elhatározta, hogy nekifog ennek a vállalkozásnak. Szerencsétlenségükre a hajójuk, amellyel az Antarktiszra utaztak, három nappal később nekiütközött egy jégtorlasznak, és azt körülzárta a jég.

Ebből a csapdába esett állapotból csak tíz hónap múlva, tavasszal, a jég megolvadásakor szabadulhattak ki. Megjött a tavasz, a jég elolvadt, de újabb csapás érte őket, mert a jég összezúzta a hajójukat. Mivel gyalogosan haladva a jégvilágban nem tudtak volna kijutni a nyílt tengerre, ezért öt hónapig egy úszó jégtáblán tanyáztak, és szűkös adag ennivalót fogyasztottak.

Amikor ez a jégtábla elakadt, és összetört, más jégtáblákon közlekedve haladtak előre. Shackleton vezette a csoportot, amely három mentőcsónakot, és az élelmiszert is magával vonszolta, ahogy a jégtáblákon gyalogoltak a 290 kilométerre lévő Elefánt-sziget felé. Majd beültek a csónakokba, és azzal haladtak tovább az úszó jégtáblák között. Hóval, jeges esővel, hózáporral dacoltak, mialatt a csónakokban ülve szorosan összehúzódtak, hogy átázott testüket melegen tartsák.

A lakatlan Elefánt-szigeten Shackleton ráébredt, hogy meghalnak, ha nem néz segítség után. A szigeten hagyta a hajólegénység nagy részét az élelmükkel együtt, tudva, hogy el kell érnie a Georgia-szigeten lévő cetvadász állomást. Ő és öt társa a legnagyobb mentőcsónakkal, amely majdnem hét méter hosszú volt, átszelte a rendkívül alattomos Déli-Jeges-tengert, hogy eljuthasson a legközelebbi lakott állomásra.

Tizenhét nap múlva végül elérték a Georgia-szigetet. A mentőcsónakjuk annyira megrongálódott, hogy túl veszélyes lett volna a továbbutazás. Sajnos, a sziget rossz oldalán értek partot. Ahhoz, hogy elérjék az állomást, egy jéghegyvonulaton kellett keresztülmenniük. Shackleton két társával vágott neki az útnak. A csónakból kiszedett szögeket csizmájuk vékony talpára rakták, és két iránytűt, néhány kötelet, ennivalót véve magukhoz, nekivágtak a jéghegyeken és gleccsereken átvezető mintegy ötven kilométeres útnak.

Harminchat órával később soványan, de a megpróbáltatásoktól edzetten elérték a cetvadász állomást. Tizenhét hónap múltán ez volt az első kapcsolatuk a civilizációval.

Shackleton egy mentőcsónakon visszatért az otthagyott legénységért, és amikor partot ért az Elefánt-szigeten, mindenkit életben talált. Amikor megkérdezték Shackletont, hogy voltak képesek megbirkózni a hatalmas nehézségekkel, azt felelte: egy láthatatlan Erő jelenlétét érezte, amely az egész úton irányította őket.

Időnként sürgetően fohászkodunk Isten segítségéért, és azt meg is kapjuk, ám sok más esetben annak ellenére megérkezik a támogatás, hogy azt nem is kértük. Az ilyen helyzetek emlékeztessenek bennünket arra, hogy soha nem vagyunk egyedül! Isten láthatatlan keze mindig velünk van, hogy átvezessen minket az élet zord vizein.