Η επίσκεψη του Σαντ Ρατζίντερ Σινγκ στη Φλώριδα το 1996 ήταν σαν γιορτή. Ανάμεσα στις πάμπολλες, πολύχρωμες και χαρμόσυνες δραστηριότητες ήταν και ένα ταξίδι με καραβάκι που κάναμε μαζί με τον Διδάσκαλο, στο Μπίσκεϊν Μπέι. Καθώς μαζευόμασταν στην απο- βάθρα ο ρυθμός της λατινικής μουσικής ξεσήκωνε τα πνεύματα και ο ολόλαμπρος ήλιος τόνιζε τα ήδη ζωηρά χρώματα. Μετά από λίγο το καραβάκι βγήκε υπερπλήρες από το λιμάνι.

Το νερό λαμποκοπούσε, καθώς πλέαμε μέσα από το πολυσύχναστο λιμάνι, όπου δυνατός αέρας φυσούσε. Σύντομα σηκώσαμε τα μάτια και είδαμε τον Διδάσκαλο να πηδαλιουχεί την βάρκα. Μας οδήγησε μέσα από τον κόλπο που ήταν γεμάτος με σκάφη όλων των σχημάτων και μεγεθών. Κάποια στιγμή ο ιδιοκτήτης της βάρκας σκέφτηκε ότι το κανάλι ήταν λίγο στενό και παραήταν γεμάτο με σκάφη και έκανε νόημα στον Διδάσκαλο να πάρει το πηδάλιο, αλλά ο Διδάσκαλος τον διαβεβαίωσε ότι ήταν ικανός να πηδαλιουχεί. Όλοι ζητωκραυγάσαμε αυτήν την απόφαση. Όλο το απόγευμα, ένα μικρό απόσπασμα από το Γκουρμπάνι, το οποίο ο άντρας μου ο Μάρκ είχε πρόσφατα με- λοποιήσει, κουδούνιζε αδιάλειπτα στο κεφάλι μου. Ήταν ένα μικρό τραγουδάκι, που ήταν ότι πρέπει για να τραγουδηθεί σε καράβι. Το να μην το τραγουδώ φωναχτά με αυτοσυγκράτηση ήταν όλο και όλο αυτό που μπορούσα να κάνω. Άφησα έτσι τις λέξεις να κουδουνίζουν στο κεφάλι μου.

Εκείνο το απόγευμα ο Διδάσκαλος επέτρεψε σε όλους να μαζευ- τούμε για ένα απόγευμα με τραγούδια και ποιήματα. Ένας από τους πρόσφατα μυημένους Λατίνους αδερφούς τραγούδησε ένα τραγούδι με τόσο πολύ πάθος που σχεδόν “κατεδάφισε” το οίκημα. Είχα ετοι- μάσει και διανείμει μερικά αντίγραφα των στίχων του “Καραβίσιο Τραγούδι.” Όταν ήρθε η σειρά μου, τραγούδησα τις τέσσερις γραμμές του τραγουδιού τρεις φορές, ζητώντας από όλους να τραγουδήσουμε μαζί, μόλις έπιαναν την μελωδία. Όταν είχα τελειώσει ο Διδάσκαλος μου ζήτησε να παραμείνω στην θέση μου όρθια, αλλά μετά είπε: «Όχι, θα κάνουμε κάτι με αυτό το τραγούδι αργότερα.»

Όταν όλοι μας είχαμε πει τα τραγούδια και τα ποιήματά μας, ο Δι-
δάσκαλος με κάλεσε στο μικρόφωνο. Ζήτησε να τραγουδήσω το τρα- γούδι ξανά τρεις φορές, κάνοντας μια μικρή παύση ενδιάμεσα μόλις το ολοκλήρωνα.
Γκουρού, είσαι η βάρκα μου Μεταφερέ με στην άλλη πλευρά!
Εγώ ίσως σε ξεχάσω
Σε παρακαλώ, εσύ μη με ξεχάσεις!

Αφού το τραγούδησα την πρώτη φορά ο Διδάσκαλος Ρατζίντερ, με σταμάτησε και με καθαρή φωνή γεμάτη από αφάνταστη γλύκα και τρυφερότητα τραγούδησε με την σειρά του, μια απάντηση στο δικό μου τραγούδι, χρησιμοποιώντας το ίδιο μέτρο και σκοπό.
Αγαπημένη μου, είσαι παιδί του Θεού.
Πηγαίνεις στην άλλη πλευρά.
Ποτέ δε θα σε ξεχάσω!
Σε παρακαλώ, μείνε στο πλευρό μου!

Τα λόγια του Διδασκάλου μας, μάς άφησαν όλους άφωνους. Μετά βίας μπορούσα να δω ανάμεσα από τα δάκρυα και το Φως στο δω- μάτιο. Ο Διδάσκαλος μού έκανε νόημα να το τραγουδήσω ξανά. Το κοινό ζήτησε από τον Διδάσκαλο να τραγουδήσει και εκείνος ξανά την έμμετρη υπόσχεσή του σε μένα.

Εκείνη την νύχτα όλοι μας στο δωμάτιο ξέραμε ότι είτε το αξίζαμε είτε όχι, ο Διδάσκαλός μας, δε θα μας εγκατέλειπε ποτέ. Θα μας πάρει πίσω στο Σπίτι μας.

Öt évvel ezelőtt történhetett. Épp az irodámban dolgoztam. A nap folyamán egyre rosszabb lett a közérzetem. Fokozódó remegést és zsibbadást éreztem a végtagjaimban és az egész testemben. Megpróbáltam elterelni róla a figyelmemet, de a fájdalmaim erősödtek, és végül már alig kaptam levegőt. Főnököm hívására a mentősök öt percen belül megérkeztek. Siettek velem a kórházba, de addigra leállt a légzésem, és nem mutattam életjeleket. Az újraélesztésemre tett kísérletek után az orvosok klinikailag halottnak nyilvánítottak. Oka: ismeretlen.

Természetesen nem voltam tudatában az orvosok munkájának. Addigra elhagytam a testemet, és sötét csatornán haladtam végig. Majd egy nyílás tűnt fel előttem. Ahogy közeledtem felé, a fény mind erőteljesebb lett. A „fény” nem igazán megfelelő szó ennek a ragyogásnak a leírására. Olyasmit éreztem, mintha puha pamuton sétálnék, de ez is csak megközelítő hasonlat. A sugárzó fényözönben csodálatos szépségű, fehérbe öltözött lény várakozott rám. A közelében még több erőt és hatalmas békességet éreztem. Aurája fényében apró csillagok szikráztak. Végtelenül gyengéd mosolya vonzott magához.

Ahogy hozzá érkeztem, betöltött a boldogság. Szavakkal kifejezhetetlen örömöt éreztem. Megérintette a homlokom közepét, megpaskolta az arcomat, és finom mozdulattal hátrasimította a hajamat. „Hol vagyok?” – kérdeztem. „A menny és a föld közötti területen” – válaszolta. „Itt maradhatok?” – faggattam tovább. „Nem” – rázta meg a fejét. „Mindenki aggódik miattad” – tette hozzá. Ezután apró mozdulatot tett, s egy látvány bontakozott ki előttem, akár a TV-ben. Lélegeztetőre kapcsolva, orvosoktól körülvéve feküdtem a kórházi ágyon. Tapasztalhattam, hogy a családom és a főnököm is mennyire aggódik értem. Mégis az egész helyzet valahogy mulattatott. Egy csepp szomorúságot vagy lelkiismeret-furdalást sem éreztem. „Látják az emberek, hogy megfigyelem őket?” – kérdeztem a fénylénytől. „Nem. Ne aggódj. Egyébként is minden rendben lesz” – nyugtatott meg. „Nem szeretnék visszamenni” – mondtam ismét. „Nem teheted meg, mert még nem fejezted be a munkádat” – magyarázta. „Ne légy szomorú! Hamarosan újra találkozunk” – bíztatott.

Gyorsan visszakerültem a testembe. Amint visszatért az öntudatom, pontosan emlékeztem mindenre, amit átéltem. Újra a tömör, szilárd fizikai világ vett körül. Többé már nem találtam vonzónak vagy élvezetesnek. Benső élményeimről csak édesanyámnak beszéltem, mert attól tartottam, a többiek nem értenék meg.

Az egyik barátom, akit Sant Darshan Singh Ji Maharaj avatott be, gyakran hívott satsangra. Én azonban mindig találtam valami kifogást. Két évvel a halálközeli élményem után végül rászántam magam, és elmentem egy ilyen összejövetelre. Megláttam Sant Rajinder Singh Ji Maharaj képét. Elképzelhető a döbbenetem: Ővele találkoztam a benső világban. Bár tudtam, hogy így történt, elmém tiltakozott, nem akarta elfogadni ezt a tényt. Hat vagy nyolc hónapig nem mentem satsangra. Amikor ismét ellátogattam oda, meghallottam, hogy Maharaj Ji El Salvadorba készül. Elhatároztam, hogy találkozom vele.

Az egyik csoportvezető megengedte, hogy a repülőtéri VIP helyiségben várakozzak rá. Remegő izgalommal figyeltem, hogyan üdvözli a többieket. A bensőmben már megismert erő áradt felém Őbelőle. Mosolyogva fordult felém, és azt mondta: „Hello!” Amint ismerős isteni arcára pillantottam, pontosan ugyanolyan mozdulatot tett, mint korábban, spirituális formájában. Többé nem tudtam visszatartani a könnyeim áradatát.

Sant Rajinder Singh Ji Maharaj ma az én szeretett spirituális Mesterem.

1990-ben egy üzleti út során sikerült először találkoznom Sant Rajinder Singh Jivel. Ekkor már nyolc éve tanítvány voltam. A beavatást Sant Darshan Singh Ji Maharajtól kaptam meg. A Mesterrel húsz vagy harminc percig beszélgethettem Ghána és Nigéria földrajzáról, illetve azokról a városokról, melyeket meg kívánt látogatni. Közben végig úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, de nem a hidegtől, hanem a megilletődöttségtől. A spirituális erő jelenléte szinte tapintható volt a szobában.

Amikor Sant Rajinder Singh Ji Maharaj 1994-95-ben megtisztelte jelenlétével Ghánát és Afrika más területeit, első alkalom történt meg, hogy a Spiritualitás Tudományának egy Mestere meglátogatta országunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Mesterek elhanyagoltak bennünket. Bőkezű spirituális áldásukat állandóan érezhettük.

Jó példa erre egy írástudatlan ghánai asszony története, aki fiaival falun, földművelésből él. Az asszony mindkét fia Darshan Mestertől kapta meg a beavatást. Bár az asszony nem volt beavatott, szeretet fejlődött ki benne a Mesterek iránt, és elkezdte látni Őket a bensőben. A spirituálisan látott Mestereket fotók alapján azonosította. Egy napon azt mondta a fiainak, hogy a korábban látott három fehér szakállas Mester mellett egy fekete szakállú, fehér turbános Mestert is feltűnt. A fiúk értetlenül hallgatták anyjukat, mivel elképzelni sem tudták, ki lehet a fekete szakállas Mester. Néhány héttel ezután értesültek arról, hogy Sant Darshan Singh Ji elhagyta a fizikai testét. Később, mikor kaptak egy képet az új Mesterről, megmutatták az édesanyjuknak. Az asszony megerősítette, hogy Ő volt az a fiatal Mester, akit korábban spirituálisan látott. Ez jóval Sant Rajinder Singh Ji Maharaj ghánai látogatása előtt történt.

Nem sokkal a Mester látogatása előtt megbetegedtem, és arra akartak kényszeríteni, hogy csökkent munkateljesítményem miatt mondjak le az állásomról. Levélben kértem a Mester tanácsát, aki azt válaszolta, hogy az egészségügyi problémám múltbeli karmám következménye, és nem kell miatta feladnom a munkámat. Így is történt, hamarosan rendbe jöttem, és a munkavégzés többé nem jelentett gondot.

Hogyan tudnám szavakkal kifejezni az örömöt, amit a Mester és családja országunkba érkezésekor átéltünk? Minden nap csodálatos és felemelő volt, nagy hatást gyakorolt ránk. Olyan emlékeket őrzünk, amelyektől szüntelenül könnyek szöknek a szemembe – ezek az emlékek egész életünkre szólnak.