A közelmúltban Sant Rajinder Singh Ji Maharaj fizikai jelenlétében lehettem egy ünnepi programsorozaton, ahol hatalmas benső megrendüléssel lehettem szemtanúja a Mestererő és egy lélek közötti szeretet kibontakozásának. Milyen pontos volt az időzítés, mennyire tökéletesek a körülmények! A Mester mindent eszményi pontossággal, hibátlanul összehangolt.

Éppen egy új helyet kerestem magamnak a hotel ezer fővel zsúfolt báltermében, ahonnan jobban láthatom majd Őt, amikor kimegy a teremből. A bejáratnál helyezkedtem el. A nyitott ajtó közelében, kívül két fiatal nőt pillantottam meg. A hotel alkalmazottai voltak, akik fekete egyenruhát viseltek. Odajöttek hozzám. Az egyikük rámutatott a Mesterre, és nagyon nyomatékosan kijelentette: „Beszélnem kell Ővele!” Én csak egy pár szót tudok spanyolul, ő pedig ugyanígy volt az angollal, de nagyon eltökélt volt, és a barátnője segítségével hármasban valahogy sikerült kommunikálnunk egymással.

„Feltétlenül beszélnem kell Ővele ma este!” – ismételte meg.

Úgy tűnt, hogy amikor a Mester darshant osztva korábban körbejárt a teremben, a fiatal nő szemébe nézhetett, ugyanis zavartan azt kérdezte: „Az Ő szemének nincs színe?”

„Barna a szeme” – válaszoltam.

A hölgy kitartóan azt hajtogatta, hogy mindenképp beszélni akar a Mesterrel. Csak most értettem meg, hogy a Mester szemén keresztül valami magasztos természetű dolog érinthette meg a lelkét. A „nincs színe” kérdés valószínűleg az Ő szeméből sugárzódó fényre utalt.

Azt mondtam neki: „A Mester szeméből Isten szeretete árad ránk.”

Megkértem, hogy várakozzon, amíg keresek valakit, aki beszél spanyolul, és segíthet. Ő azonban azt mondta, hogy vissza kell mennie a konyhába dolgozni, de megkért, hogy találkozzak vele másnap este ugyanakkor és ugyanott. Sietve távoztak a konyha irányában.

Megjósolhatatlan, mi minden történhet meg a mai és a következő este között, ami akár meg is gátolhatja, hogy beteljesüljön ennek a nőnek a vágya, aki annyira szeretett volna találkozni a Mesterrel. Igyekeztem áthaladni a báltermet betöltő tengernyi embertömegen, amikor megláttam Carlost, a spanyol nyelvű satsang egyik koordinátorát. Tudtam, hogy ő az, aki segíthet.

Carlos társaságában áthaladtunk a szálloda konyhájába vezető ajtókon, és rátaláltunk a fiatal nőre. Sikerült megértenem a beszélgetésük lényegét, miközben Carlosnak éppen azt mutatta be, hogyan nézett a Mester a szemébe, és ez a tapasztalat milyen mély benyomást tett rá. Tudni akarta, miért történik meg egy ilyen dolog.
„A Mester nagyszerű, igazán nagyszerű!” – mondta Carlos.

Mily sürgető vágyat érzett a Mesterrel való találkozásra! Azt azonban el se tudtam képzelni, hogyan teljesíthető. Hiszen ez a rengeteg ember körülöttünk ugyanilyen reményeket dédelgetett magában. Sant Rajinder Singh Ji Maharaj missziója oly nagyra nőtt már, és Ő nagyon elfoglalt volt.

Ekkor a következő esemény kibontakozásának lehettem a meglepett szemtanúja:

Hármasban kiléptünk a konyhából, és egyenesen a nagyterem irányába mentünk. Pontosan ugyanabban a pillanatban lépett ki onnan Sant Rajinder Singh, a konyharészleggel szemben lévő ajtón. Ott állt velünk szemben, mindössze fél méterre tőlünk.

„Mester! – mondta Carlos – Ő Olga. Már látott téged korábban.”

Összetett kézzel a Mester kinyilvánította az örömét, hogy megismerheti őt, majd isteni, oroszlán-pillantást árasztott rá. Olga meg sem szólalt, de – azt hiszem – ebben a pillanatban nem is tudott volna. Majd a Mester elsietett annak a társaságában, aki átkísérte a tömegen, de még egyszer visszafordult a fiatal nő felé, hogy újra ráárassza erőteljes darshanját. Egy közeli liftbe szállt be, de még utoljára visszanézett. A pillantása tele volt nagylelkűséggel és keggyel.

Felszínesen nézve a helyzet olyan volt, mintha Sant Rajinder Singh Ji Maharaj csupán figyelmes emberi lényként udvariasan üdvözölt volna egy másik embert. Ha azonban Isten és a lélek igazi és örökké változatlan kapcsolata szempontjából nézzük a történteket, akkor közöttük itt most egy tökéletes interakció zajlott le.

Olgához fordultam. Az arca elragadtatottságtól, boldogságtól sugárzott. Oly hatalmas érzelemhullám járta át, hogy úgy tűnt, örömében kacagásban fog kitörni.

„La luz?” – kérdeztem tőle, kevéske spanyol tudásommal, a Mester fényére utalva.

Úgy tűnt, még nem tért vissza teljesen a figyelme. „Sí!” – válaszolta könnyes szemmel, felfelé emelt tekintettel.

Annyira túláradt az isteni szeretet ebben a nőben – akivel csak pár perce ismertük egymást –, hogy átölelt, és egy darabig így maradtunk. Amikor elengedett, még mindig a Mester szeretetének mámora áradt belőle. A barátnője karon fogta, hogy a konyha felé vezesse. Olga gyermeki boldogságtól fickándozva futott vissza a munkájához.

Másnap este újra találkoztunk, mialatt a vacsorát szolgálta fel a bálteremben. Megölelt, és így kiáltott fel: „Ma már más vagyok …” Azután a kezét a szívére tette, és hozzátette: „itt bent.”

Sok évvel ezelőtt, amikor bejelentették, hogy Sant Rajinder Singh Ji Maharaj Seattle-be látogat, egy helyi satsangi pár megkérte Őt, hadd lássák vendégül az otthonukban. Bár a Mester utazási programja sűrű volt, mégis teljesítette a kívánságukat. Néhányan mi is velük tarthattunk. A pár túlcsorduló örömmel üdvözölte Maharaj Jit és a családját. A látogatás végén, amikor eljött a búcsúzás ideje, a háziak – a hálájuk jeléül – megajándékozták a Mestert egy szép takaróval. Ő megérintette a takarót, majd gyengéden visszatette a feleség kezébe, miközben azt mondta: „Rám emlékezve használd!”

Később Maharaj Ji megjegyezte, hogy az emberek gyakran nagy fontosságot tulajdonítanak annak, hogy Ő felkeresi a lakhelyüket. Hozzátette: „Ha megbízunk a Mesterben, Ő mindig az otthonunkban van.” Azóta féltve őrzöm magamban ezt az emlékeztetőt: „A Mestererő mindig velem, nálam van.” Igyekszem, hogy a legjobb képességeim szerint kövessem a Mester tanácsait, útmutatásait. Ez mindig nagy segítségnek bizonyult nemcsak a spirituális, hanem a világi életemben is.

Az 1980-as években gimnáziumi matematika tanárként dolgoztam. Szakmán belüli váltáson gondolkodtam. Tanfelügyeleti irányítási munkakörben szerettem volna elhelyezkedni. Ekkoriban meglátogattam Delhiben Sant Darshan Singh Jit. Az ottlétem alatt Ő kikérdezett a munkámról. Elmondtam Neki, hogy milyen munkát szeretnék végezni. Ő áldását adta arra, hogy a szakmai pályafutásomat az általam elképzelt munkakörben folytassam.

A beszélgetés alatt megjegyezte: „Én is adminisztrációs irányítási területen dolgoztam, és elmondhatom neked, mik voltak az alapelvek, amelyeket követtem.” Többek között ezt mondta Darshan Mester: „Én az emberközpontú adminisztrációban hiszek.”

Nem sokkal később interjún vettem részt egy olyan, a tanári munka szakmai irányításával kapcsolatos állásért, ami nagy felelősséggel, és a korábbinál lényegesen magasabb fizetéssel járt.

Az első kérdések egyike, amit feltettek nekem, az volt: „Miben hiszel?” Mire én bátran azt válaszoltam, hogy „Én az emberközpontú adminisztrációban hiszek.” A bizottság tagjai elcsendesedtek, és néhány pillanatba telt, míg felfogták e szavak jelentését. Ezután mosolyogtak, és tudtam, hogy a szavak valóban célba találtak.

Annyira lenyűgözte őket a válasz mélysége és jelentősége, hogy annak ellenére én kaptam meg az állást, hogy a versenytársak nálam képzettebbek voltak. Később megtudtam, hogy olyan személyt kerestek, aki mindazokkal, akikkel munkakapcsolatba kerül, tisztelettel, egyenrangú partnerként fog bánni. Az általam használt szavak éppen az általuk elvárt tulajdonságokat tükrözték. Remélték, hogy valamelyik pályázóban megtalálják.

Néhány évvel ezelőtt a történet megismétlődött. Azon kaptam magam, hogy más munkát szeretnék végezni. A körzeti irányító adminisztrációs pozíció helyett egy gimnáziumot szerettem volna vezetni. Ez nagyon keresett állás volt, nagyobb fizetéssel, mint amit akkoriban kaptam. Ugyanebben az időszakban eljártam az Illinois állambeli Naperville-be, hogy élvezzem Sant Rajinder Singh Ji Maharaj satsangjait.

Az egyik este Isten akaratáról beszélt, szemben a szabad akarattal. Az autó automatikus navigációs rendszerének (GPS) az analógiáját használta. Valami ilyesmit mondott: „Közülünk azok, akiknek a kocsijában automata navigáció van, tudják, ha a hang azt mondja nekünk, hogy forduljunk jobbra, és helyette egyenes irányban megyünk tovább, addig fog beszélni hozzánk, amíg vissza nem térünk az általa javasolt útra. Ilyen a mi szabad akaratunk; Isten mindig velünk marad és vigyáz ránk, hogy visszakerüljünk a helyes mederbe.”

Mikor hazatértem, jelentkeztem az igazgatói pozícióra, bár tudtam, hogy már sok korábbi jelentkezőt elutasítottak. A végső interjúig nem tudhattam, hogy mennyire állok jól.

A meghallgatási folyamat végén a csoport egyik vezetője feltett egy közvetlen és kihívást jelentő kérdést: „Gary! Miért szeretnél egy körzeti szintű pozícióból iskolai állásra váltani? Ez mindenképp szokatlan csere lenne.”

Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Ekkor eszembe jutottak Maharaj Ji satsangon elhangzott szavai. Azt mondtam: „Közülünk azok, akiknek a kocsijában automata navigációs rendszer működik, tudják: ha a hang azt mondja nekünk, hogy forduljunk jobbra, és ehelyett mi egyenesen megyünk, akkor addig beszél hozzánk, amíg vissza nem térünk a helyes irányba. Ez a hang hív engem, hogy térjek vissza az iskolai szintű irányítói munkakörbe.”

Azonnal érezhető volt, hogy az interjúasztalnál ülőket lenyűgözte a válasz. Néhány nappal később felajánlották nekem az állást, és elmondták, mennyire nehéz dolga volt az interjú-csoportnak, hogy végre olyan személyt találjanak, aki „éles elméjű, komoly és megfontolt.”